Huszti Zoltán interjúja Kereszetes Ildikóval a Kismalac egy régi számában

Sokáig rock énekesként tartották csak számon, de most már jó pár éve színészként is remekel. Erotikus kisugárzása vitathatatlan. Mozgása, énekstílusa szenvedélyes egyéniségről tanúskodik.

-Talán ma már kevesen emlékeznek rá, hogy te Erdélyből települtél át édesanyáddal, és Romániában, ritmikus gimnasztikában bajnokságot nyertél. Ez egy olyan sportág, aminek a látványáról egy kívülállónak, főleg, ha az illető férfi, az erotika mindenképpen az eszébe jut. Ha az a mozgás nem nőies, akkor megette a fene. Tornászként erre is figyelni kellett, vagy csak arra, hogy a gyakorlat minél tökéletesebbre sikerüljön?

-Hogy ez mennyire erotikus, ezen soha nem gondolkodtam. Jártam balettintézetbe, szertornáztam, és ritmikus gimnasztikáztam is. Öt éves korom óta folyamatosan testek között mozogtam, és a fő szempont természetesen azon kívül, hogy mennyire tehetséges, hogy mennyire hajlékony valaki, az volt, hogy hogyan néz ki. Ez egy esztétikai sportág. Belenevelődik a tudatba, hogy nem lehet tíz dekát hízni, mindig kifogástalanul kell kinézni, és eszerint szemléltem a világot. A fiúkat is mindig kis gatyában láttam és a testek látványa teljesen megszokottá vált. Ez aztán kihatott a magánéletemre is. Az első fiúimat úgy választottam, hogy kifogástalan testűeknek kell lenniük. Persze ahogy az idő múlt ez szempont hátrább szorult, mert ettől még lehet valaki tök hülye vagy rossz az ágyban, amitől szétmehet egy kapcsolat. Ha belegondolok, valóban a ritmikus gimnasztika vagy a balett valóban lehet egy erotikus műfaj, amit ha egy nő jól csinál, akkor az az egész életére jó hatással van. A mai napig sokan hiszik, hogy én halálra edzem magam, és azért van ilyen tartásom, járásom, amilyen. Az biztos, ha lányom születne, ha nem is versenyszerűen, de valami ilyesmire járatnám, hogy ilyen nőiessé fejlődjön.

-Azt mondtad, hogy sokáig testek közelében voltál. Ez nem tett közömbössé?

-Meg lehet szokni, de közömbössé nem tett. A megszokás előnye például abban van, hogy amikor a színházban egy jelenetből kifutok a színpadról, és a takarásban le kell vetkőznöm meztelenre az átöltözéshez, ez engem egyáltalán nem feszélyez. Nem az jut eszembe, hogy a díszletezők, a világosítók látnak. Más helyzet az, amikor le kell vetkőzni egy darabban, vagy egy forgatáson. Amikor öt másodpercre egy filmben félmeztelenül látszódtam, a felvételnél megkértem mindenkit, hogy akire nincs feltétlenül szükség, az távozzon. A színpad viszont olyan pálya, ahol nem lehet az ember szemérmes, mert, ha ruhában mész ki, akkor is mutogatod magad. Sokszor átfut az agyamon éneklés közben is, hogy milyen látványt nyújthatok a színpadról. Lehetőleg jó helyen álljon a bugyim, ne csússzon le a melltartóm pántja stb. Mert ezeknek a látványa az utcán is zavar. Nem hiszem, hogy attól erotikus valaki, ha olyan melltartót vesz fel, ami nem az ő mérete, ha bugyija az átlátszó ruhája alatt hurkákat csinál. Szívesen megmondanám egy-egy nőnek, hogy jobban nézne ki, ha testszínű tangát vett volna fel a fehér ruhája alá, és az úgy illesztené, hogy a hasa alatti gyűrődésig felhúzná. És akkor még mindig úgy gondolom, hogy nem az az erotikus, ha valaki teljesen meztelen. Rengeteg olyan erotikus fotót láttam külföldi színésznőről, akinek a testéből éppen csak kivillant valami, és mégis szexis. Engem nem vonz az olyan erotikus magazin, amit ha kinyitok, ott van négyszáz kiló mű mell és hatezer botox kezelés, amitől nincsenek a modellnek arckifejezései.

-Térjünk vissza az énekesi pályádhoz! Abban, hogy befutottál, mennyi szerepe lehetett a szexis fazonodnak?

-Én egy oroszlán jegyű ember vagyok, déli típusú, szenvedélyes személyiség. Szerintem ez volt nagyon fontos, mert jól énekelni sokan tudnak. A művészetben talán az a legérdekesebb, hogy nem lehet matematikai képlettel leírni, hogy miért ő, és miért nem a másik fut be. És nem mindig a szépség az elsődleges. Vegyük Janis Joplint. Főleg a pályája végén nem lehetett azt mondani rá, hogy egy esztétikus látvány, de a szenvedélyét, az erotikus kisugárzását nem lehetett közömbösen nézni. Tina Turner hatvan évesen is erotikusabb, mint sok fiatal, mert igazi nő. Sokszor ültem olyan társaságban, ahol sok szép nő volt, aztán bejött valaki, akitől minden férfi elájult. Mert ő volt a NŐ. Ez megfoghatatlan. Kezdetben sokszor léptem fel mini szoknyában, mert jól éreztem magam benne, és állítólag nem is voltak rossz virgácsaim, de nem az volt a fő szempont, hogy kirakjam magam.

-Ez a te szempontod, de a közönség, vagy az, aki a pályádat előbbre lendíthette, vajon ugyanígy gondolkodott?

-Szerintem nem nagy baj, ha az, aki felmegy a színpadra, nem nyom kétszázhatvanhat kilót, a külseje sem elhanyagolt. Sokan kérdezik, hogy hogyan tartom magam ilyen formában? A helyzet az, hogy a színpadnak van egy konzerváló hatása, és ha felmegyek, úgy érzem, hogy esztétikailag is jól kell festenem, nem úgy, mint egy varacskos disznó. És mivel van ez a tornász múltam, még inkább bennem van ez a dolog. Magyarország különben egy kakukktojás bizonyos szinten. Itt az énekesnőket sokkal nehezebben fogadták el, mint egy zenekart, pedig sok jó énekesnő volt. Ha felvetted a jó kislány szerepet, akkor szerettek, ha megpróbáltál kilógni, és valamilyen amerikai stílust mutatni, akkor baj volt. Ennek az lehet az oka, hogy a rajongók nagy része nő. Ők kérnek aláírást, ők írnak levelet. Húszéves koromra visszagondolva sem emlékszem, hogy harminc fiú odajött volna a színpad elejéhez, hogy a felsőtestükre írjak valamit. És a lányok irigyek. Ha látnak egy jó énekesnőt, aki még jól is énekel, az nem azt váltja ki belőlük, hogy de jó, hanem hogy ellenfél. Ezt sokszor tapasztaltam itthon. Amikor Skandináviában énekeltem egyszer egy fotómodell bombázó odajött hozzám gratulálni, hogy milyen jó vagyok. Itthon, ha egy nő azt látja, hogy a férje lelkesen tapsol egy fellépésemen, akkor grimaszokat vág.

-Azt mondod, hogy a tehetség fontosabb, mint a külső. Mégis, azok a tátogó „énekes sztárjaink”, akiknek a felvételeken ragyogó hangú, de kevésbé dekoratív énekesnők adták a hangjukat, sikeresek lehettek, míg a kölcsönzők nem.

-Én nem hiszem, hogy minden kalózkodáshoz hangot adó lány csúnya lett volna, és nem állhatott volna színpadra. Ez a kiadók és a média buta magyarázkodása. Aki nem futott be a hangjával ott más lehetett a hiba. Lehet, hogy a hangja jó volt, de a személyisége nem volt elég erős. Aretha Franklin sem volt szép. De a mostaniak közül Pink sem egy manöken típus. Tornász koromban kiröhögtem volna Jennifer Lopezt, vagy Beyonce-t is. Ekkora hátsóval az edzőm fel nem engedte volna őket a színpadra. És mégis lehetett belőle pr-t csinálni, és a média beadta közönségnek, hogy ők ettől szexisek. Ez benne van a pakliban. Visszatérve a csinoskákhoz. Ők csak addig az egy-két évig kellettek, amíg a kiadó vagy a manager le nem szedte róluk a lóvét, aztán mehettek a levesbe. Szerintem a manöken, a kifutón akarjon befutni, és akkor is imádni fogják.

-Jelentek meg rólad is szexis fotók. Annak mi volt a hatása?

-Én mindig úgy gondoltam, hogy egy nő egy feszes garbóban is lehet szexis. Az a férfiak mániája, hogy egy nőnek le kell vetkőznie. Ha egy magazinban egy nem túl jó nő megmutatja mindenét, és mellette ott áll egy felöltözött bombázó, a pasik a pucér nőt fogják nézni. Amikor a CKM-ben ledérebb fotóim jelentek meg, valaki azt mondta, hogy eddig azt hitte, valami testi hibám van, mert állandóan takargattam magam. Ezen elcsodálkoztam, mert azt hittem, nekem nem kell mutogatnom, hogy jó nő vagyok.

-Az énekesi pályádon tett valaki ajánlatot arra, hogy a „kedvességedért” cserébe jobban támogatna?

-Nem. Szerintem annyira erős egyéniség vagyok, hogy meg se próbálták. Még csirájában sem. Szerintem a férfiak nem sikerorientáltak, hanem kudarckerülők.

-És a te fejedben sem fordult ez meg?

-De igen. Voltak olyan helyzetek ahol, ha simulékonyabb vagyok, sokatmondóbban rezegtetem a pilláimat, talán jobb szponzorációra tehettem volna szert. De én egy makacs, dacos, székely ember vagyok, aki nem hajlik meg. Abban a pillanatban, amikor megérzem, hogy ez egy érdek valami lenne, kiugrom a dologból. Volt egy újságíró, aki úgy igyekezett segíteni három énekes lányon is, hogy olyan rendezvényekre hívott minket, ahol sok tehetős ember megfordult, akik potenciális mecénások lehettek volna. Én meg ezekben a helyzetekben hogyan gondolkodtam? Csak nem gondolod, te öreg, dagadt, bár gazdag háj pacni, aki halálosan gusztustalan és ápolatlan vagy, hogy én itt neked fogok külön mosolyogni, mert valamit remélek tőled? És ez mindig kiíródott a homlokomra.

-És megérte? Most a helyeden vagy, művészként kezelnek, de emlékszem arra, hogy húsz éves korodban is egy jelentős tehetség voltál. Ezt az egész pályaépítést akár le is rövidíthetted volna.

-Nekem Mikó István (színész, rendező, direktor) szavai jutnak az eszembe, hogy mindig, amikor úgy éreztem, hogy megakadtam, azt mondta, hogy ne aggódjak, mert az igazi tehetség úgyis kidugja az orrát valahol. Nem bántam meg semmit, mert amit elértem, azt a saját erőmből értem el azok segítségével, akik szerették, tisztelték a tudásomat. Ilyen volt Mikó is. Az énekesi pályámon is voltak ilyen segítők: az Ungár zenekar, a Kormorán, Herrer Palcsi, az énektanáraim: Szendrő Mária, Garai Attila. Aztán jött a Rózsaszín Bombázók. Amit elértem, az az enyém. Ez sokkal nagyobb nyugodtságot ad, mintha kitalált volna valami manager. Igen, lehettem volna nagyobb sztár itthon egy jó managerrel, egy jó mecénással, normálisabb kiadókkal, de csak azt sajnálom, hogy sok hasznos idő elment a semmibe. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy amikor átjöttem Erdélyből, lehet, hogy nem itt kellett volna megállnom, és akkor most negyvenkét évesen ugyanezzel a tudással hol tarthatnék.

-Amikor hajón dolgoztatok, nem volt lehetőség a továbblépésre?

-Sok olyan hihetetlenül jó produkció láttam teljesen ismeretlen előadóktól a fő műsoridőben, akikről soha nem hallottunk. Ők gyakran jöttek hozzám csodálkozva, hogy nekem itthon nincs lemezem? Lehet, hogyha tovább kint maradok, ha jobban nyüzsgök, akkor lehetett volna valamit kezdeni, de nem voltam elég merész. A szokásos magyar érzés bennem volt, hogy a kicsi, de biztos a jó. Én akkor már eljöttem valahonnan, és kockázatos lett volna, megint új életet kezdeni egy új helyen, ahol se anyám, se a párom nincs velem. És ahhoz, hogy az ember ott kint előadóművész lehessen, elengedhetetlen, hogy anyanyelvi szinten ne beszéljen angolul. És azt nem akkor kellett volna elkezdeni. Emlékszem, hogy a mamám nem járatott magyar iskolába, hogy majd, amikor egyetemre kell mennem, anyanyelvi szinten beszéljek románul, hogy felvegyenek a magyar nevemmel. Még akcentusom sem volt, pedig a nagyszüleim egyáltalán nem beszéltek románul.

-Térjünk vissza az erotikához. A fiú zenészek, kimondva kimondatlanul, azért kezdenek zenélni, hogy minél több lányt felszedhessenek. A lányoknál ez hogyan van?

-Nyilván egy ilyen torokberendezéssel, mint az enyém a rock énekesi pálya evidens volt. Belőlem soha nem lehetett volna operaénekesnő. Személyiségileg is a hasonló hangokhoz vonzódtam az előadók közül. Tizenévesen ebből a műfajból nekem az erő, a vadság és a szexualitás jött át. És mindenkit meg akartam hódítani. Aki ezt nem csinálja, nem tudhatja, mi az a zenei orgazmus. Ha sokáig nem játszunk a Jeff Porcaro-val, és kimegyek a színpadra ez a gyönyör közeli állapot a mai napig előjön, amit az ember szeretne minél többször átélni. És az a jó, ha ezt a néző is megérzi.

-Az énekesnők nem szeretnének a rajongókból magukhoz emelni valakit a buli után?

-Ilyen vágyam nem volt, hogy fel kéne szedni valakit, de azért látom a jó pasikat. És ez egy mocsok dolog, hogy én bármit megcsinálhatok a színpadon, de a néző nem. Az egy szemét játék, hogy én elmehetek a végsőkig. A hajón egyszer bejött a bárba egy pasi, aki távolról nekem nagyon szimpatikus volt. A műsor alatt végig játszottam vele a szememmel, a gesztusaimmal. Aztán amikor a szünetben közeledett hozzám és láttam, hogy nem is olyan szuper, elmentem mellette. Az arcát látnod kellett volna!

-A színházban is vannak erotikus helyzetek?

-Ha játszol egy kollégáddal, nem feltétlenül fogsz vele összejönni, de kell, hogy működjön a férfi-nő szerep egymás közt. Nem lehet egy szerepet úgy eljátszani egy partnerrel, hogy ne legyen ott a gondolata, hogy akár két hétre is összejöhetnék vele, ha akarnám. És lehet, hogy az egyik szerepben beleszeretek Jánoskába, a következő darabban pedig, Béluskába.

-Szerinted ezt szabad?

-Én azt hiszem, hogy mindent szabad és mindent lehet. Ez egy zenekarnál is megtörténhet. Hol van az megírva, hogy nekem nem a zenész kollégám lesz társam egy egész életre. Persze kockázatos zenekarban, munkahelyen, társulatban ismerkedni, mert ha balul sül el, utána lesz nehéz kezelni. Ettől félnek a vezetők, és ezért mondják, hogy házi nyúlra nem lövünk, mert az szüli a bonyodalmakat. Kicska Lacit, a páromat, a Rózsaszín Bombázóban ismertem meg, ahol az akkori szaxofonos és az énekes lány talán ilyen problémák miatt is távozott a zenekarból. A zenekar meg volt rémülve, hogy itt állunk a siker küszöbén ugyanezzel a problémával. Ettől rettegtek, és egy évig próbáltak minket szétszakítani. Szerencsére sikertelenül. Az értelem és az ösztön sokszor van harcban egymással, és nálam legtöbbször az érzelmeim legyőzik az értelmemet.

T.H.Z.